Részlet a készülő irásomról 4.
Mindig mosolyogtam. Állandóan.
Rajtam sem látszott soha, hogy az előző estét végig sírtam, vagy éppen a nappalt. Túl jól tudtam eltakarni némi korrektorral, alapozóval és púderrel.
Tinédzser koromban sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.
Miért?- kérdezik ilyenkor tőlem.
-Mindened megvan! Nagy ház, nagy udvar, medence, szauna, állatok, nevelőapukád német és sok pénze van, gazdag családból származol, stb.
Mindig ezeket hajtották, de sosem tudták azt, ami a színfalak mögött volt.
Mégis mit ér egy ember egy vagyonnal? Boldog? Egy darabig.
Elköltheti sok dologra, utazhat, élhet vígan fejfájás nélkül, de mit ér az egész, ha nem a szeretete miatt szeretik, hanem a pénze miatt. Hiába fekszik le mellette a felesége, ha ő titokban megcsalja, hiába vannak gyerekei, ha nekik állandóan ajándék kell. Aztán képbe jövök én egy álmodozó lány voltam, hamis szerelmekkel, zűrös gondolatokkal., aki sosem vágyott nagy dolgokra, aki örömét lelte az apróságokban, aki csak egy szerető, harmonikus családi életre vágyott, de helyette a hazugságot, a veszekedést, az agressziót és az alkoholizmust kapta.
Ezekről természetesen nagyon kevés embernek számoltam be, egykori ma már eltűnt barátok tudták legféltettebb titkaim.
Válaszoltam.
Vonat elé ugrás, vagy netán fejbelövés.. elgondolkoztam.
Az első verzió kissé ijesztő. Hangos, nagy, gyors vonat.
Sikoltozó emberek, én pedig jobbik esetben cafatokban, rosszabbik esetben az őrangyalom közrejátszik, és túlélem.
Rájöttem, hogy nem akarom hogy mások tanúi legyenek az öngyilkosságomnak.
Ez mégis olyan privát dolog, és nem akarok sokkot olyan embereknek, akik nem tehetnek semmiről.
Második verzió. Imádom a fegyvereket. Vajon lenne merszem meghúzni a ravaszt? Valószínűleg túl gyáva lennék.
Hiába, hogy járok airsoftozni, hiába hogy fegyverek között vagyok, - még ha replika is- nem tudnám megtenni.
Mert mi van, ha nem találom el magam úgy, hogy meghaljak.
Mi van, ha megtudnak menteni? Talán életem végéig egy zárt gumiszobában lennék.
Ennyire nem gondoltam át a dolgokat, amiket leírtam válaszként a papírra. A végére értem.
Volt egy skála, 20 pont felett kaptam magamra az erősen depressziós jelzőt.
25 pontom lett.
Ledöbbentem.
Mire feleszméltem a kisebb sokkos állapotomból, a nevemen szólított az asszisztens.
Azon a 10 méteren, míg beértem a pszichiáterhez a rendelőbe, leforgott előttem az egész életem.
Remegett az egész testem, tagadni sem tudtam mennyire félek, és mennyire érzem azt, hogy baj van.
Beléptem a rendelőbe,és egy szemüveges, ősz hajú néni fogadott. Mosolygott, bemutatkozott és köszönt.
Elmosolyodtam én is, hiszen nem sok ember üdvözöl így.
Egy pillanatra, mintha elillant volna a félelmem, de ahogyan ez végigfutott az agyamon, újra a remegés lett úrrá rajtam.
-Kérem, üljön le. A skála és a válaszai alapján nincsenek túl jó híreim számára.. gondolom látta, mennyi pontszáma lett, és mi az eredménye. Ön mégis elmosolyodott egy pillanatra. Megtévesztő az állapota, hisz kívülről nem igazán látni azt, ami a lelkében és a gondolataiban van. Miben segíthetek? Meséljen önmagáról, az életéről. Miben érzi azt, hogy elbukott? Mi az, ami fáj jelenleg önnek?
Mi van? Most kezdjek el mesélni egy vadidegennek az öngyilkos hajlamaimról, és hogy mennyire elcseszett lett az életem pár hónap leforgása alatt?
-Tudom, elsőre ijesztőnek tűnhet, de ha nem mondd semmit, nem fogok tudni segíteni - szólalt meg Erzsi néni.
Igaza van - mondtam, és elkezdtem mesélni az elmúlt hetek eseményeiről.
Az első pár mondatom nem igazán volt értelmes, de ahogyan hallgatott és türelmesen várt, míg összeszedtem a gondolataim és a maradék bátorságom, úgy mertem egyre jobban beszélni arról, mi minden történt.
Annyiféle rossz impulzus ért ezernyi módon, hogy néha én sem hittem el, hogy ez valóban megtörtént, és hogy igaz. Észrevettem, hogy sok mindent elfelejtettem, és csak álomszerű bevillanásaim voltak az emlékeimmel kapcsolatban.
Így védekezhettem a történések ellen, hogy ne fogadjak be több rosszat. Így menthettem meg magam jobban attól, amitől rettegtem; önmagamtól.
Miközben a beszámolóm végére értem, az asszisztens a doktornő utasítására pötyögte be a diagnózist:
Nem-meghatározott személyiségzavar.
Kevert szorongásos és depressziós zavar.
-Mivel számolt be rosszullétekről különböző körülmények között, mindenféle előjel nélkül, ajánlom önnek a légzőgyakorlatok elvégzését, amiket felírtam a terápia részéhez. Önnek pánikrohamai vannak, amiket a helyes légzéssel egy idő után fog tudni kontrollálni. Illetve, írtam fel önnek Frontint, amit naponta kétszer vegyen be, de inkább akkor, ha szükségét érzi.
Továbbá kap egy hangulatjavító gyógyszert.
Viszont, ahhoz hogy hasson a gyógyszer, türelemmel kell lennie, mivel akár 3 hét is lehet, mire érez változást.
Kitartó legyen a gyógyszerrel, az állapota rosszabbodhat, amíg nem áll rá a szervezete, de 100%-os segítség lesz a depressziója ellen.
Ha jól értelmezem, konkrétan kaptam egy olyan cuccot, ami akár a szakadék széléről belelökhet a szakadékba, csupán 3 hét leforgása alatt. Remek.
Megbeszéltük a következő időpontomat hozzá, elbúcsúztam és eljöttem.
Menekültem az épületből, az emberek elöl.
Egyedül akartam lenni.
Nem messze onnan van egy park, ahol leültem a jéghideg padra. Elővettem a papíromat, és csak bámultam.
Személyiségzavar. Szorongás. Depresszió.
Ezek a szavakat olvastam el, újra és újra.
Nem akartam elhinni, miközben tudtam; igaza van.
Közben elfogott a büszkeség érzése, hogy helyesen cselekedtem, és rettentően bátor voltam.
Bátran fel mertem vállalni, hogy mi történik a gondolataim zavarában, hogy mi történik a lelkemben és a szívemben.
Mennyivel egyszerűbb beszélni egy idegennek a bajainkról.
A legmegnyugtatóbb pedig az volt, hogy hittek nekem.
Nem voltam többé egyedül, figyeltek és vigyáztak rám.
Még ha távolról is, de ott voltak.
Rajtam sem látszott soha, hogy az előző estét végig sírtam, vagy éppen a nappalt. Túl jól tudtam eltakarni némi korrektorral, alapozóval és púderrel.
Tinédzser koromban sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.
Miért?- kérdezik ilyenkor tőlem.
-Mindened megvan! Nagy ház, nagy udvar, medence, szauna, állatok, nevelőapukád német és sok pénze van, gazdag családból származol, stb.
Mindig ezeket hajtották, de sosem tudták azt, ami a színfalak mögött volt.
Mégis mit ér egy ember egy vagyonnal? Boldog? Egy darabig.
Elköltheti sok dologra, utazhat, élhet vígan fejfájás nélkül, de mit ér az egész, ha nem a szeretete miatt szeretik, hanem a pénze miatt. Hiába fekszik le mellette a felesége, ha ő titokban megcsalja, hiába vannak gyerekei, ha nekik állandóan ajándék kell. Aztán képbe jövök én egy álmodozó lány voltam, hamis szerelmekkel, zűrös gondolatokkal., aki sosem vágyott nagy dolgokra, aki örömét lelte az apróságokban, aki csak egy szerető, harmonikus családi életre vágyott, de helyette a hazugságot, a veszekedést, az agressziót és az alkoholizmust kapta.
Ezekről természetesen nagyon kevés embernek számoltam be, egykori ma már eltűnt barátok tudták legféltettebb titkaim.
Válaszoltam.
Vonat elé ugrás, vagy netán fejbelövés.. elgondolkoztam.
Az első verzió kissé ijesztő. Hangos, nagy, gyors vonat.
Sikoltozó emberek, én pedig jobbik esetben cafatokban, rosszabbik esetben az őrangyalom közrejátszik, és túlélem.
Rájöttem, hogy nem akarom hogy mások tanúi legyenek az öngyilkosságomnak.
Ez mégis olyan privát dolog, és nem akarok sokkot olyan embereknek, akik nem tehetnek semmiről.
Második verzió. Imádom a fegyvereket. Vajon lenne merszem meghúzni a ravaszt? Valószínűleg túl gyáva lennék.
Hiába, hogy járok airsoftozni, hiába hogy fegyverek között vagyok, - még ha replika is- nem tudnám megtenni.
Mert mi van, ha nem találom el magam úgy, hogy meghaljak.
Mi van, ha megtudnak menteni? Talán életem végéig egy zárt gumiszobában lennék.
Ennyire nem gondoltam át a dolgokat, amiket leírtam válaszként a papírra. A végére értem.
Volt egy skála, 20 pont felett kaptam magamra az erősen depressziós jelzőt.
25 pontom lett.
Ledöbbentem.
Mire feleszméltem a kisebb sokkos állapotomból, a nevemen szólított az asszisztens.
Azon a 10 méteren, míg beértem a pszichiáterhez a rendelőbe, leforgott előttem az egész életem.
Remegett az egész testem, tagadni sem tudtam mennyire félek, és mennyire érzem azt, hogy baj van.
Beléptem a rendelőbe,és egy szemüveges, ősz hajú néni fogadott. Mosolygott, bemutatkozott és köszönt.
Elmosolyodtam én is, hiszen nem sok ember üdvözöl így.
Egy pillanatra, mintha elillant volna a félelmem, de ahogyan ez végigfutott az agyamon, újra a remegés lett úrrá rajtam.
-Kérem, üljön le. A skála és a válaszai alapján nincsenek túl jó híreim számára.. gondolom látta, mennyi pontszáma lett, és mi az eredménye. Ön mégis elmosolyodott egy pillanatra. Megtévesztő az állapota, hisz kívülről nem igazán látni azt, ami a lelkében és a gondolataiban van. Miben segíthetek? Meséljen önmagáról, az életéről. Miben érzi azt, hogy elbukott? Mi az, ami fáj jelenleg önnek?
Mi van? Most kezdjek el mesélni egy vadidegennek az öngyilkos hajlamaimról, és hogy mennyire elcseszett lett az életem pár hónap leforgása alatt?
-Tudom, elsőre ijesztőnek tűnhet, de ha nem mondd semmit, nem fogok tudni segíteni - szólalt meg Erzsi néni.
Igaza van - mondtam, és elkezdtem mesélni az elmúlt hetek eseményeiről.
Az első pár mondatom nem igazán volt értelmes, de ahogyan hallgatott és türelmesen várt, míg összeszedtem a gondolataim és a maradék bátorságom, úgy mertem egyre jobban beszélni arról, mi minden történt.
Annyiféle rossz impulzus ért ezernyi módon, hogy néha én sem hittem el, hogy ez valóban megtörtént, és hogy igaz. Észrevettem, hogy sok mindent elfelejtettem, és csak álomszerű bevillanásaim voltak az emlékeimmel kapcsolatban.
Így védekezhettem a történések ellen, hogy ne fogadjak be több rosszat. Így menthettem meg magam jobban attól, amitől rettegtem; önmagamtól.
Miközben a beszámolóm végére értem, az asszisztens a doktornő utasítására pötyögte be a diagnózist:
Nem-meghatározott személyiségzavar.
Kevert szorongásos és depressziós zavar.
-Mivel számolt be rosszullétekről különböző körülmények között, mindenféle előjel nélkül, ajánlom önnek a légzőgyakorlatok elvégzését, amiket felírtam a terápia részéhez. Önnek pánikrohamai vannak, amiket a helyes légzéssel egy idő után fog tudni kontrollálni. Illetve, írtam fel önnek Frontint, amit naponta kétszer vegyen be, de inkább akkor, ha szükségét érzi.
Továbbá kap egy hangulatjavító gyógyszert.
Viszont, ahhoz hogy hasson a gyógyszer, türelemmel kell lennie, mivel akár 3 hét is lehet, mire érez változást.
Kitartó legyen a gyógyszerrel, az állapota rosszabbodhat, amíg nem áll rá a szervezete, de 100%-os segítség lesz a depressziója ellen.
Ha jól értelmezem, konkrétan kaptam egy olyan cuccot, ami akár a szakadék széléről belelökhet a szakadékba, csupán 3 hét leforgása alatt. Remek.
Megbeszéltük a következő időpontomat hozzá, elbúcsúztam és eljöttem.
Menekültem az épületből, az emberek elöl.
Egyedül akartam lenni.
Nem messze onnan van egy park, ahol leültem a jéghideg padra. Elővettem a papíromat, és csak bámultam.
Személyiségzavar. Szorongás. Depresszió.
Ezek a szavakat olvastam el, újra és újra.
Nem akartam elhinni, miközben tudtam; igaza van.
Közben elfogott a büszkeség érzése, hogy helyesen cselekedtem, és rettentően bátor voltam.
Bátran fel mertem vállalni, hogy mi történik a gondolataim zavarában, hogy mi történik a lelkemben és a szívemben.
Mennyivel egyszerűbb beszélni egy idegennek a bajainkról.
A legmegnyugtatóbb pedig az volt, hogy hittek nekem.
Nem voltam többé egyedül, figyeltek és vigyáztak rám.
Még ha távolról is, de ott voltak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése