Részlet a készülő írásomról 7.

 A kollégium tárt ajtajai vártak engem minden vasárnap este, és köszöntek el péntek reggel, amikor már a bőröndömmel együtt indultunk el a suliba.

Veszprémben éreztem a szívem minden dobbanását, a tüdőm minden lélegzetvételét, az ereimben a vért.

Szabadság, barátok, szeretet, külön élet 5 teljes napon keresztül.

Veszprémről írtam nektek egy külön bejegyzésben, de a teljesség érdekében idézek nektek belőle:

-Ez a legjobb meghatározás a kollégium szóra; szabadság. 

Olyan az első napokban, mintha valami táborban lennél, majd egyre megszokottabbá válnak a napok, köszönsz sok kolis társadnak, köszönsz az ismerős buszsofőrödnek, nem reszketsz a félelemtől az ismeretlenben.

Nem számolod a megállókat, csak nézed a városi fényeket, amik újra és újra magával ragadnak, hiszen beleszerettél a városba.

Amikor először találkozol a szobatársaiddal, az a pillanat elég érdekes. 

Elsősorban a szüleid beégetnek, ti pedig együtt nevettek ezen. Az első naptól fogva kialakul az a szoros kötelék köztetek. Emlékszem a beköltözésre, hogy kinek melyik ágya lett, melyik szekrény. 

Szobakulcsok, takaróhuzatolás, kaja kipakolás, könyvek felpakolása a polcokra. Izgulás az első iskolanapra, hajnalig tartó beszélgetések és ismerkedések. 

Másnap reggel együtt rohantok a buszra, az idegen utakon vezető idegen, új iskolába. 

Egy hangyának érzed magad a hatalmas tömegben. 

Beilleszkedsz, élvezed az iskolát, barátságok alakulnak ki, és közös emlékek, amik nem felejtődnek el, ha valaki számára sokat jelentenek. Nekem is például. Minden napod nevetéssel telik, de voltak mélypontok. 

Honvágy, veszekedés.

Első évem után átkértem magam a szomszédos szobába, ahol örök barátokra leltem, és őrült lányokra.

Mindent megosztottunk egymással, és öröm volt számomra hozzájuk visszatérni minden vasárnap este.

Ha te vagy az első, általában neked kell segíteni cipekedni a barátnődnek, aki könyörög hogy menj le elé a szakadó esőben, vagy hóban. 

Velük táncolsz indokolatlanul a szobán keresztül, és díszítitek fel a szobát karácsonyi villogó égőkkel.

Velük járkálsz el a városba, át a fiúkoleszba, le reggelizni, ebédelni, vacsorázni. 

Velük élsz át sok pillanatot, és ha szünet van, hiányoznak. 

Velük dobáljátok papuccsal a villanykapcsolót, mert nincs kedvetek felkelni az ágyból és lekapcsolni. 

Velük mész le a közeli kisboltba vásárolni, amit természetesen végig vihogtok. 

Velük sírsz, velük örülsz, velük akadsz ki. 

Velük kiabáltok át a fiúknak a szemben lévő szobákba, és velük telefonálsz órákig.

Velük mész tévézni, kaját melegíteni.

Velük vagy lecseszve, hogy már megint alszotok tanulószobán, vagy éppen túl hangosak vagytok. -

Eltudjátok képzelni, milyen érzés lehetett nekem ez a pár nap?

Kifejezhetetlenül boldog voltam, pedig emlékszem először sírva váltunk el anyáékkal (…)

Pörögtek a napok, de én nem érzékeltem belőlük semmit.

Az egész testemben a nagy semmit éreztem. Üres voltam.

Mindent túlgondoltam, mindenre rá stresszeltem, pánikrohamok nélküli napok pedig nem is léteztek.

Álomszerű ez az időszak. Mintha sosem történt volna, pedig a mai napig jelen van az életemben. 

Olyan, mint egy pánikroham, ami sose múlott volna el.

Bevillannak képek, érzések, elfog a sírás, a remegés és kikapcsol az agyad. 

Derealizáció.

Nincs fogalmad a múltról és a jelenről, nem látod magad körül a környezetet, nem érzékelsz semmit. Nincs idő, nincs tér.

Minden sötét, vagy éppen hófehér.

Hirtelen csap le, nincs előzménye, nincs indoka csak jön és megfojt.

Halálfélelem.

Hogyan lehet halálfélelmem, amikor meg szerettem volna halni? 

Egyszerű a magyarázat: nem így akarok meghalni, szenvedve, rettegve hanem csendesen elaludni.

Ég és föld a kettő közötti különbség.

Kapkodsz levegő után, de úgy érzed a tested képtelen, mellkasi fájdalom

Disszosziáció.

 Azaz nem érzed magad a testedben, elveszíteted magad felett a kontrollt, mintha az elméd kilépne a fizikai állapotából.

Van, aki nem érez halálfélelmet csak ezt a bénulást az elméjében, esetleg hasfájásra és egyéb ilyen tünetekre panaszkodik. Ezt nevezik atípusú rohamnak.