Jeanette S

Sosem tudtam, és értettem miért maradtam állandóan magamra. Van egy pont, amikor az ember önmagát hibáztatja és önsanyargatásba kezd. Mesélek még. Említettem, hogy sokan gazdagnak és boldognak láttak. Az első valóság volt, amit sosem fogtam fel úgy. A házunkat nevelőapám építette sok évvel ezelőtt, egy üres telekre. Időbe telt, míg elkészült, de megérte. Hatalmas, ketté osztott udvar ölelte körül szeretett otthonomat. Ahogyan beléptem a házba, a lépcsőházban találtam magam. Bal kéz felől a 16 fokos lépcső tárult elém, előttem egy ajtó. Ez az ajtó nyitott nekem utat a keskeny folyosóra, ahol ha balra kanyarodtam elsőként a spájz mellett mentem el, majd kiértem a konyhába. A konyhánk színe a mahagóni és a tiroli csokoládé árnyalatai között volt, polcokkal, beépített elektromos főzőlappal, sütővel, páraelszívóval, apró lámpákkal. Bár keveset tartózkodtam ott, de amikor volt rá lehetőségem, állandóan a konyhában találtam magam. Szerelmes voltam a színébe, az elrendezésébe és a letiszt...

Balhé volt. Külön utakra léptek, mert az örökké náluk már nem örökké. Sosem tudom meg, hogy ez vajon szerelem volt-e, úgy igazán, hiszen ha valakit szeretünk, nem bántjuk. Sem lelkileg, sem fizikailag. Mindketten hibásak, hisz egy hibához mindig, mindig két ember kell. Valahol elrontották, nem tudom mikor. Sok kérdőjel merül fel bennem, még úgy is, hogy én a 17 év alatt jelen voltam. Fizikailag biztosan. Egy idő után az ember észreveszi, hogy a családi életben már nem vesz részt. Először csak a gondolatai repülnek el messze, egy olyan helyre ahol talán a kutya se jár. Utána már egyre jobban kihúzza magát a családi programok alól, mint például nyaralás, vagy ilyesmi. Ők elfogadják, így válik ez a dolog ketté. A kötelező családi ebédnél jelen kell lenned, a karácsonyi vacsoránál amikor együtt kártyáztok és várjátok a nem létező Jézuskát, a szülinapi zsúrokat megünneplitek, de ott már nem tűnik fel az egyik családtag. Háttérbe húzódik, elvonul, nem törődik a bulival, és az a vala...

Mindig mosolyogtam. Állandóan. Rajtam sem látszott soha, hogy az előző estét végig sírtam, vagy éppen a nappalt. Túl jól tudtam eltakarni némi korrektorral, alapozóval és púderrel. Tinédzser koromban sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata. Miért? - kérdezik ilyenkor tőlem. - Mindened megvan! Nagy ház, nagy udvar, medence, szauna, állatok, nevelőapukád német és sok pénze van, gazdag családból származol, stb . Mindig ezeket hajtották, de sosem tudták azt, ami a színfalak mögött volt. Mégis mit ér egy ember egy vagyonnal? Boldog? Egy darabig. Elköltheti sok dologra, utazhat, élhet vígan fejfájás nélkül, de mit ér az egész, ha nem a szeretete miatt szeretik, hanem a pénze miatt. Hiába fekszik le mellette a felesége, ha ő titokban megcsalja, hiába vannak gyerekei, ha nekik állandóan ajándék kell. Aztán képbe jövök én egy álmodozó lány voltam, hamis szerelmekkel, zűrös gondolatokkal., aki sosem vágyott nagy dolgokra, aki örömét lelte az apróságokban, aki csak egy szerető...

Mindig arra neveltek, hogy a családom az első. Nekem ők voltak. A húgaimmal mindig együtt voltam, néha én fürdettem, vacsoráztattam meg őket, amikor anyu és nevelőapám a szomszédékkal buliztak nálunk. Mellettük megtanultam félig anya lenni, hisz csecsemő korukban én is pelenkáztam mindkettőt, etettem, itattam őket. Szerettem azokat az időket, olyan aprók és ártatlanok voltak. Sok türelem kellett hozzájuk, hisz ahogy cseperedtek, a nagyobb húgom igazi díva lett, a kisebbik viszont fiúnak készült. Sosem felejtem el, amikor trambulinoztak, és April kiverte Ariana mozgó fogát. Az ordításra figyeltem fel, és csak nevetni tudtam. April mindig a vagány kis csaj volt, aki a vidámparkban is két körre jött velem a hullámvasúton, Ariana viszont az elsőt is végig sírta. Szorgalmas, tündéri kislány volt, aki állandóan színezett, rajzolt, bogarakat, békákat, gyíkokat gyűjtött az udvaron. Szerette a természetet, az állatokat, és állandóan játszott. Ariana az ellentéte Aprilnek minden szempo...

November huszadika van, 13 napja voltam először a pszichiátrián. Külön álló épület, emberekkel teli folyosó. Fehér, bomlásnak indult falak, fehér műanyag székek, fehér járólap. Ajtók sorakoztak egymás mellett, mindegyiken más-más orvos neve állt. Mindenhol ültek emberek, és vártak. Fiatalok, középkorúak és öregek. Mindig azt hittem, hogy erre a helyre az őrülteket küldik kényszerzubbonyokba öltöztetve, bedobva a gumiszobába. Tévedtem. Jól öltözött, öltönyös férfitól elkezdve a legszakadtabb ruhákban járó öregekig minden volt. Kivülről nem látszódott egyiken sem, milyen és mekkora fájdalmai vannak. Amikor először mentem végig azon a folyosón, remegtem a félelemtől. Nem tudtam, mi fog történni, milyen az orvosom, mit mond majd az állapotomról. Beadtam a beutalóm, és vártam másik 10 emberrel. Kijött az asszisztens, egy kedves arcú, ducibb, festett ősz hajú nő. Mosolygott, majd adott egy papírt. -Kérem töltse ki őszintén, és majd jövök érte. Ez alapján egy kicsit többet tudhatunk m...

Fáj a mellkasom, és nem kapok levegőt. Előző este a sürgősségin jártam egy erős, nem múló pánikroham miatt. Úgy éreztem, meghalok. Hatalmas volt a fájdalom a mellkasomban, mintha egy kést forgattak volna bennem. Az orvosok gyorsan fogadtak, EKG-val kezdte egy aranyos hölgy. Nagyon magasak voltak az értékeim, pár helyen a szívem is összezavarodott a kalimpálásban. Vérvétel. Ó egek, csak azt ne - mondtam kétségbeesetten az orvosnak, miközben úgy remegett a testem, mint egy kocsonya. Mitől fél Ön ennyire? Hisz tetovált! - kérdezi meglepetten a nővér. Bárcsak egyszerű lenne elmagyarázni az orvosnak, hogy tű és tű között bizony van különbség, na meg a használatát követően is, hiszen ezt beléd döfi az ember jó mélyre, nem úgy mint amikor tetoválás közbe kapod őket egyszerre több, apró elviselhető szúrásokkal. Az utóbbi még szép is, ha a művészed tud alkotni. A vérvételtől amúgy is állandóan a hányinger kerülget, rá fél évre ki is dobtam amiatt a taccsot, és még a karomban is hagyták a bran...