Drága Mama..
Miért nem beszél senki arról, hogy milyen is az, amikor közlik Veled a legrosszabb hírt?
Megcsörren a telefon, a vonal túlsó oldalán papám zokogása.
- Mit mondtak?
- Semmi jót, unokám.
Áttétes tüdőrák.
.
.
.
.
Hagyjuk csillapodni ezt a két szót.
Áttét. A metasztázis (gör μετάστασις metasztaszisz ’(állapot)változás’) vagy áttét a rákos betegség primer helyéről más szervekre, képletekre történő elterjedését jelenti a szervezetben.
A IV. stádiumú tüdőrák azt jelenti, hogy a tüdőn kívül más szervekben, is vannak daganatos (áttétes) elváltozások.
A csend fülsüketítő.
Mintha a rák ezzel az egy telefonhívással beterítette volna az egész világot körülöttunk.
Belemászott a legapróbb sejtembe, a legrégebbi emlékeimbe.
Oda, ahová a mamával ülünk kint a padon, a virágjai előtt. Süt a nap. Zümmögnek a bogarak körülöttünk.
Valaki elbiciklizik a hàz előtt és köszön: - Csókolom Teri néni! Szia Zsani!
Mama pedig visszakiált: - Szia Juliskám!
Ez a kiáltás visszahúzott a telefon túlsó végére, oda, ahol éppen leültem a szobánk padlójára.
-Ez nem lehet igaz, dehogy. Felcserélhették a leleteket. Állítsák be a cukrát és jöjjön haza a mama. Ennyi a baja, semmi több.
- Sajnos ezt mondta a főorvosnő. Átviszik a hospiceba, ott jó helye lesz. Nem tudom ápolni 0-24, nem megy.
- Semmi baj papa, nem a Te hibád. Most mi lesz? - kérdeztem már zokogva, mert eddig bírtam.
Mama.
Ő volt az, aki arra sarkallt, hogy menjek külföldre és éljem az életem úgy, ahogyan én szeretném.
Ő bátorított, ő törölte a könnyeim és vele nevettem a legjobban.
Hogyan is lenne ez az egész élet nélküle?
Álljunk csak meg, erről nem volt szó.
Jövőre jön Angliába, tengerpartra, csajos napra, ki a kertbe, el a piacra, a szomszédba házi tejért.. pár év múlva az esküvőmre és még sorolhatnám! Kurvára nincs még itt az ideje az elbúcsúzásnak. 20 év a minimum, ami még van nekünk.
Itt kell lennie, nem mehet.
Hova menne most mégis?
Most mi lesz?
- Nem tudom csillagom. Beszélünk majd, most megyek, szeretlek.
Ez is egy gyászfolyamat. A hír megemésztése, a szavak feldolgozása, a tünetek és előjelek kikeresése, a gondolkodásba esés..a hibáztatás csapdája.
Feküdni a sötétben és gondolkozni a semmin.
Üres minden. Bámulom a plafont. Forgolódok, és ha elalszom rémálmok gyötörnek.
Gyászolok előre, mert nem tudom mikor jön el. Gyászolok minden egyes gyerekkori emléket. Amikor hazamentem látogatóba, a mamához mentem.
Tudom, hogy a halál nem a vég. Minden folytonos változásban van.
Nincs véglegesség.
Nincs végleges elválás sem, csak a folytonos átalakulás és az állandó találkozás azokkal, akiket szeretünk.
De mégis felemészt, ugyanúgy ahogyan Őt.
Írnék, írok de szavak sincsenek.
- Drága Gyöngyvirágom! - kiabálta mama, én pedig rohantam átkarolni őt, aki mit sem sejtve érkezésemről épp a kertben a virágait rendezte egy gyönyörű augusztusi délután.
Szorosan átkarolt, könnyeivel küszködött a boldogságtól. Èn is. Nehéz hónapokon voltam túl, Ciprusról érkeztem és senki sem tudta, csak nagybátyjám aki cinkos társam volt.
Ezt az emléket viszem magammal.
Két hèt telt el.
Hètfőn mèg mosolygunk a videochatben.
- Kincsem tudod mit kérek Tőled?
- Na mit mamikám?
- Egy köntöst. A másik olyan régi, elhasználódott és már foltos.
- Mindegy milyet? Legyen puha plüssös anyagú? Mi van, ha csak rózsaszín nyuszifüles van?
- Jó az nekem, rád bízom. - mondta mosolyogva mama.
Néztem a képernyőn keresztül ezt a gyönyörű nőt, akit a szívem mélyéből a legjobban tiszteltem és láttam rajta a fáradtság nyomait. Keveset alszik éjjel.
- Figyelj már, ahhozképest tök jól nézel ki. Semmit sem változtál, nem látszik semmi!
Valóban nem látszódott kívülről az, ami belülről felemészt.
...
A tüdőrák csendben dolgozik. Mint egy árnyék, ami először csak suttogva követ, majd egyre közelebb lép, beléd kapaszkodik, és a legváratlanabb pillanatban rád zuhan. A sejtek terjednek, vándorolnak, mint a szélben szétfutó parázs, megállíthatatlanul.
Elindulnak, utakat találnak maguknak, míg végül új otthont keresnek.
Mindenütt nyomot hagynak, gyarmatosítanak. Egy mérgező inda, ami először csak a gyökeret öleli körül, aztán lassan beteríti az egész fát.
Mama volt ez a fa.
Csütörtökön már nem akarta, hogy lássam.
Aztán már a telefont sem vette fel.
Csak a néma csengés maradt, az a szívet szaggató várakozás, amikor már tudod, hogy nincs tovább.
A csend beszédesebb volt minden szónál.
Éreztem. Tudtam. A napokban bekövetkezik az, aminek nem kellene eljönnie. Még nem. Még nagyon nem.
Kedd reggel elment. Megpihent.
Ahogy a nap első sugarai átkúsztak a szobán, mintha egy pillanatra minden megállt volna. A világ levegőt sem vett, csak némán figyelte, ahogy a lelke elindul. Lassan, akár egy felhő, amely elszakad az égtől. A teste ott maradt, mint egy üres porhüvely, de a lelke… az már nem volt ott.
Azt mondják, a lélek súlya 21 gramm. Mama lelke biztosan könnyebb volt ennél.
Tiszta, szabad és végtelen. Talán egy mezőn sétál most, ahol sosem fogy el a napfény, ahol az idő nem létezik, és ahol azokat a virágokat gondozza, amiket annyira szeretett. Végre találkozhat azokkal, akiktől réges rég elbúcsúzott. Újra együtt lehetnek ott, az örökkében.
Átalakult. Ott van mindenben.
A szélben, ami végigsuhan a mezőn, a nap melegében, és a csillagokban esténként.
És a szeretete... az a szeretet, amit adott, sosem halványul el. Körülvesz, nap mint nap és vigyáz ránk.
Mama anyám helyett anyám volt, és most, hogy elment, mégis velem maradt.
Csak máshogy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése