Stiefvater.
Vannak időszakok, amikor az ember félre tudja tenni a sok rosszat, ami egykor érte egy ember miatt, mert ezekben a helyzetekben sosem számított a múlt, csak a megadatott napok száma egymással. Utólag jövünk rá, mindig. Mindig akkor, mikor az idő véges, és vészesen látod fogyni. Ijesztő, ahogy napról napra jobban közeledik a halál. Halkan beosonva az ágy alá, miközben a gondolataid üvöltenek. Óvatosan közeledik és lassan, de számodra olyan, mintha rohanna feléd, az ajtót rád rúgva. Február. Hónapok teltek el, azóta amióta beszéltünk. Sosem felejtem el a nyarat, mikor mindig elmentem hozzá, és segítettem. Segítettem, mert azt éreztem, ez a helyes. Félresöpörtem a büszkeségem, és a félelmeim; egy új embert kaptam. Olyanok voltunk, mintha sosem lett volna közöttünk semmi feszültség, semmi veszekedés. Nevettünk, öleléssel köszöntünk és búcsúztunk el, rengeteg időt töltöttünk el egymással, beszélgetve, sírva, segítve egymáson és önmagunkon. Széjjelhullott a családom, és őt viselt...